2016, avagy bizonyos szint fölött

 

                  2016-ban nem tudok 2016-ról gondolkodni, hiszen az év utolsó hónapjában még nyakig a tárgyév határozta meg minden pillanatunkat. Évről-évre elhatározom, hogy az idei advent lassabb lesz, értelmesebb, tartalmasabb, lélekben gazdagabb. Majd elkezdődik a kis magyar valóság: december tizenötig jövedéki bevallás, december húszig ÁFA, TAO feltöltés (NAV totó, 1: eltaláljuk az árbevételünket – nincs bírság, 2: nem találjuk el – van bírság, X: ilyen lehetőség nincs) és mindenféle kötelező, ámbár teljesen felesleges adatsor megellése határidőre egy tucat hivatalnak. Legalább karácsonykor….. Nyilván ennek a mondatnak semmi értelme, így be sem fejezem.

                  Szép évünk volt, nagyon nehéz időszakokkal. Egy év alatt sikerült megdupláznunk a Figula gyerekek számát. János öcsémnek megszületett második kisfia, Simon, nálunk megérkezett Fülöp kishúga, Bella Róza. Azóta minden rózsaszín, még a pezsgő kapcsán is csak a pinot noir jöhet szóba. Nyilván sok a feladat, keveset alszunk, sokat izgulunk, de minél többen vagyunk, én annál jobban érzem magam. Mindig nagycsaládban éltünk, és ez így jó, a gyerekek is sokkal elfogadóbbak és értelmesebbek, minél több inger éri őket.

                  Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond! Fülöp igazolja az állítást, idén nyáron tíz éves lesz.  A kamaszkor minden eleme fellelhető rajta, gyakorlatilag táncol az idegszálaimon és bármilyen furcsa, hihetetlenül élvezem. Kiszolgálom, mint egy komornyik. Az iskola „nagyon” fárasztó, így az almaleves üveg elérhetetlen távolságban van a kanapétól, azok a fránya koszos ruhák a mai napig nem mennek el a szennyesig, az iskolatáska sem pakolja be önmagát, de még a ceruzahegyező sem automatizált. Képtelen tíz percig egy helyben ülni. A feneke egyik fele van csak a széken, közben mindig dobol, vagy nyomkod valamit, lábaival egy helyben fut. Hát így tanulunk mi. A mai világban már rohanhatnánk is a szakemberhez „hiperaktív” gyermekemmel, de mi nem megyünk sehová. Fiúgyermek, tíz évesen legyen rossz, rendetlen, és nyughatatlan – számomra ez az egészséges kiskamasz diagnózisa. A legszebb az, amikor bemegyek az iskolába megnézni a dolgozatait. Legutóbb a matek lett négyes, kíváncsi voltam, mi nem ment, hiszen szerinte nagyon sokat (kétszer húsz percet) készültünk. Úgy viszont nehéz jobbat írni, ha kifelejt egy feladatot. Miután kérdőre vontam, azt válaszolta, hogy nem vette észre. Így már minden rendben. Javasoltam neki, hogy mindig fordítsa meg a lapot, hátha van valami a másik oldalon is.

                  A mi szakmánk egyszerű, elég, ha tesszük a dolgunkat, az időbeosztásunkat az időjárás határozza meg. Télen a borokkal foglalkozunk, elkezdjük a metszéseket, majd ahogy éled a természet, sodródunk vele. Figyelünk, alkalmazkodunk és lehetőleg nem avatkozunk be a nálunk magasabb rendű dolgokba. Csendben nagy dolgok történnek velünk. Ellentétes évjárat volt a 2015-ös és 2016-os. Tizenötöst csak álmodni lehet, csodálatos tenyészidőszakot követően, hosszú, kiegyenlített ősszel, fantasztikus borokkal. Hat dűlőből szelektáltunk olaszrizlinget, a vörösek elegánsabbak, mint valaha. Jól éreztük magunkat mi is, a tőkéink is. 2016 tavaszán csíkokba jött a fagy, így már az év elején tudtuk, hogy komoly terméskieséssel kell számolnunk. Olyan történelmi dűlőkben is regisztráltunk fagykárt, ahol korábban soha. De nemcsak a mélyebb részeken megrekedt hideg levegő feketítette meg a rügyeket, hanem három-négyszáz méteren is tarolt a fagy. Hamar túltettük magunkat a dolgon és folytattuk a munkákat, úgy fogtuk fel, hogy a természet részben elvégezte helyettünk a terméskorlátozást.

                  Július tizenharmadika ugyanakkor véglegesen beírta magát a történelembe (akkor még nem tudtam, hogy tizennegyedike nagyobb bajt tartogat). Már éjfél is elmúlt, reflektorfénynél nézegettem a csupasz tőkéket, és nem is sejtettem, hogy ez csak valaminek az előszele. Különböző szupercellák találkoztak a Balaton felett, olyan jégesőt generálva, amilyenre a borvidéken senki sem emlékezett. A Kékszalag majdnem elmaradt, de az igazi kár az ültetvényeken ért bennünket. A házon a vakolatot lehet javítani, a kitört ablakokat, redőnyöket ki lehet cserélni és az sem zavar, hogy az autóm azóta is úgy néz ki, mintha golyószóróval lőtték volna. A füredi dombokon kétszáz százalékos a kár, a vihar elvitte a tizenhatos termést és a tizenhetest is egyúttal. A fás részeken olyan komolyak a sérülések, hogy a legtöbb helyen vagy új kart kell nevelni, vagy egyszerűen a tőkét kell a föld felett elvágni és alvórügyből újranevelni. Ahol menthető a fás rész, ott is nagy kérdés, hogy a sebeken keresztül milyen fertőzések jelentkeznek majd tavasszal és nyáron.

                  Édesapám azt mondta, hogy a szőlő képes túlélni a gonosz időket. Ebben bízik az egész család. Ősszel leszüreteltük a maradékot és ugyan kevés, de nagyon komoly minőség született. Szerencse, hogy több mint tíz dűlőben dolgozunk, így „csak” negyven százalék kár ért bennünket. Lesz egy hatalmas fehérborunk 2016-ból, két hektárról készült nyolcszáz liter bor, ami nyilván közgazdasági nonszensz, hiszen ez húsz dekás tőketerhelést jelent. A többi területen is kevesebb volt a termés a szokásosnál, na de sebaj, majd összehúzzuk a nadrágszíjat!

                  Teltek-múltak a hónapok és jött az ünnepi könyvhét. Minden híradóban megnéztem a megnyitót, és nem értettem (vagy nem akartam érteni), amit láttam. Nagyon sovány volt, fáradtak voltak a szemei, de mindezek ellenére derűt láttam rajta, még egy picit mosolygott is. Pár hét múlva Gitta telefonált (július 14.). Én csak ültem – ezt sem értettem, olyan volt mint Édesapám halálakor, azon gondolkodtam, hogy mit lehetne tenni – ilyen helyzetekben kifejezetten aktív vagyok, mintha képtelen lennék felfogni, hogy mi is történt, és a napok múlása sem változtat semmin. 2008-ban Apu temetése után Ő kísért haza, megkérdezte, hogy most mi lesz, ölelgetett és simogatta a fejemet. Talán kicsit örökbe is fogadott. Aztán megírta a Semmi Mátyás (2)-t, és végre felfogtam, hogy Apámnak más dolga van egy másik dimenzióban.

                  Most megint nem értek semmit. Zavarnak az emlékek, a közös borozgatások, vacsorák, irodalmi estek és Ő maga is zavar. Sokkal többet olvasom, mint életében, sajnos ez az Ő „szakmájában” törvényszerű. Hetekig hallgattam Édesanyámtól, hogy miért nem voltunk a könyvhéten, milyen jó lett volna találkozni, beszélni. Akkor is meghalt volna – gondoltam magamban – és az is biztos, hogy észrevette volna, hogy sajnáljuk. Nem szerette. És most baj van. Erkölcsi és morális tartást adott egy egész nemzetnek, amit csak azok a szerencsés népek érezhetnek, ahol háborítatlan a béke és világhírű a futball. Biztos pont volt, hiszen ott van a polcon. Most is biztos pont, ezt kellene megértenem, ugyanis az életművét itt hagyta. Péternek is más dolga akadt abban a bizonyos másik dimenzióban, bár ő itt is másik dimenzióban élt. Remélem találkozott már Apámmal.

                                    „A magyar szurkoló tisztában van a realitásokkal, de eltekint tőlük.” E.P.

                   2016. június 22. Magyarország – Portugália 3:3. Öcsémmel önkívületi állapotban szurkoltuk végig a meccset, és a végén mi lefújtuk az egész EB-t. Mivel Portugália megnyerte a tornát, és mi döntetlenre végeztünk (majdnem nyertünk) ellenük, ezért holtversenyben Európa Bajnok lett a magyar válogatott. Sajnálom, hogy Édesapám nem látta (szerintem látta). Ami utána következett, arról nem beszélünk. Csak így tovább. Cristiano újabb hisztijéért azért egy karton Sáfránykertet újra feldobnék.

Jó borok, jó gasztronómia, Hosszú Katinka, Szilágyi Áron, Lajkó Félix, focicsoda és még hosszan sorolhatnám. Bizonyos szint fölött vagyunk…

                                    „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” E.P.

                                                                                                                                        Boldog új évet!

 

Figula Mihály