Az Ökörkör minden hónap utolsó péntekén gyűlt össze. Nyolcan voltak. Papi, Teve, Lajos és Hipszi még a középiskolából ismerték egymást. Tomika Lajos sógora volt, Totó és Árpi pedig Lajos focicsapatából került be a bandába. A nyolcadik a hirtelenszőke Sándor volt. Vagy, ahogy széles körben ismerték, Sanyi, a költő.

Aznap este mind a nyolcan ott voltak, rég sikerült így összerántani a csapatot. Valami ok mindig akadt a távollétre: kinek feleség és egy szakajtónyi gyerek, kinek pusztán barátnő, kinek szerető vagy éppen beteg szülő vagy csak gyomorideggel járó vezetői pozíció, esetleg utazás vidékre. Kinek mi jutott. Árpi például éjszaka dolgozott, de aznap sikerült elcserélnie a műszakot, így az Ökörkör régi pompájában és teljes létszámban tündökölt a Ráday utca egyik kocsmájában, a szokott asztaluknál.

– Igyunk, arra, hogy ma este végre mindannyian itt lehetünk! Emeljük poharunkat ránk és arra, hogy rossz pénz nem vész el! – mondta Tomika és a másik hét is magasba lendítette poharát. – Így van Testvérereim! Igyunk magunkra! – sűvöltötte Papi miközben korsójából kissé magára loccsantotta a sörét. – Hoppácska, vigyázzunk! –intette csendesebb duhajkodásra a társaságot Teve, aki nyugalmáról és absztinenciájáról volt híres. – Gyerekek! –szólt Hipszi. – Ha már az elmúlt tizenöt évben sikerült megtartanunk jó szokásunk és ezt az asztalt –itt vehemensen az asztalra csapott, hogy a szenderedni készülő Lajos se maradjon ki az ihletett pillanatból– amondó vagyok, hogy a következő ötven évben se hagyjunk fel ezzel a jó szokásunkkal! –fejezte be rövidke, de sokadik pohárköszöntőjét Hipszi, majd koccintásra emelte borospoharát. – Bort, búzát, békességet Barátaim! Totó, az Üllői úti örökbérletes, akinek nem csak a szíve, de az itala is riasztóan zöld volt, közbeszólt: – Nem, nem Testvérek! Erkölcs, Erő, Egyetértés! És hajrá Fradi! – tette hozzá ellentmondás nem tűrő hangon. – Ugyan már, ide figyeljetek! –szólt Tomika. – Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! – Na, nekem aztán ne gyere ezzel, még hogy egyenlőség! Már akkor sem volt igaz, most meg…akkor már inkább Isten, Haza, Család! – tette hozzá a magáét az egyre zavarosabbá váló diskurzushoz Papi. – Igazad van, Papikám! –kontrázott Árpi. – De én meg azt mondom, hogy sose feledjük: Tiltott, Tűrt, Támogatott…– Hülye! –ordították a többiek és hangos nevetésben törtek ki. – Nana, csak komolyan Kedveseim! –szólt Lajos, a modern irodalomelmélet adjunktusa. – Valamiben hinni kell. Nekem elhihetitek, hiszen nekem már csak a Tér-Idő-Cselekmény hármas egysége maradt… Elkezdtek vinnyogni a röhögéstől, majd Teve, az egykori cselgáncsozó, olimpiai második helyezett, kihasználva egy lélegzetvételnyi pillanatot, felemelte bodzás limonádéját és megadta a kegyelemdöfést:  – Citius, Altius, Fortius! –mondta halkan, mire mindannyiukból, feltartóztathatatlanul kitört a röhögés. A könnyük is folyt, annyira nevettek. Amikor végre levegőhöz jutottak, rendeltek egy újabb kört. Teve, a nyugalom szobra, odafordult Sanyihoz: – Hát Te, Sándor? Neked mi a hármas egység ebben a gyatra földi létben? Sanyi, azaz mindenki Sanyija, végigjáratta a szemét barátain, akik még mindig könnyes szemmel ültek poharaik felett és várták a viráglelkű költő hitvallását. Sándorunk mindig is értett a hatásvadászathoz, szorult belé némi teatralitás, így megvárva a megfelelő dramaturgiai pillanatot, nagyot sóhajtott, majd azt mondta: – Gyerekek! Nekem annyi, de annyi jelmondatom volt az életben és attól tartok lesz is még elég. A hitemet kérditek? Minek szomorítsalak itt Benneteket, amikor végre együtt lehetünk és jó a kedvünk. Az élet, kedves Testvérek, nehéz és összetett. De ki vagyok én, hogy megmondjam, miben higgyetek? Ki vagyok én, hogy megmutassam, melyik a helyes út? – Ripacs  –szúrta közbe Tomika, de a többiek a még visszatartott röhögés határán, várva a jelenet végét, leintették. – Sokszor bizony magam is eltöprengek –folytatta Sanyi– hogy ez a néhány esztendő, mivégre is adatott nékünk ezen az árnyékvilágon? Talán Papinak van igaza, de meg kell mondjam nektek drága Barátaim, ma este csak egy jelmondatom lehet: Sauvignon, Franc, Merlot  –mondta és a többiek felé fordította az előtte álló borosüveget, hogy mindannyian lássák a címkét.

Éjfél után Teri, a pultos lány küldte őket haza. Egymást lapogatva, ölelve léptek ki az ajtón. Még akkor is dőltek a nevetéstől.

Szakmáry Dalma

HÉT

- jelenet borral és pohártöltögetéssel -

Szereplők: Imre és Pál

Helyszín: valahol a Balaton közelében

Játszódik napjainkban vagy régen

- ‘Napot!

- Isten hozta, Imre bátyám! Rég láttam! Mióta is nem járt mifelénk?

- Megvan az már hét hónapja is.

- Mi szél hozta?

- A szükség, fiam, a szükség.

- Hát, ismeri a járást, az első ajtó balra.

- Ne hülyélkedj Palkó fiam, segítségért jöttem.

- Értem én, tessék leülni, hozom a poharakat, két pillantás, kihúzom a dugót, no, hallgatom. (tölt) Baj van?

- Baj bizony, nem is kicsi, de ezt hagyjuk…

- Így nehéz lesz Imre bátyám.

- Hát… szóval a Terka…

- Csak nem beteg Teri néni?

- Nem, nem beteg, vagyis nem úgy beteg…

- Igyon egy pohárral Imre bátyám, hallgatom. (tölt)

- Az én drága kis feleségem, az én mezei virágszálam szomorú. És énmiattam az, érted ezt? Valami szerelmi bájital kéne, valami, amitől megvidámodik a lelke… ó, hát vétettem ellene sokszor és sokféleképpen, szóval, tettel, de legfőképpen hallgatással. Nem beszélek őhozzá egy ideje, aztán eleinte kérdezett, kérdezett, én meg először életemben, hogy nem feleltem, hát hagyott, mostmár szavát is alig hallani, nem kacag, nem nevet, csak úgy elcsöndesedik és a csillagszeme sem világít már, fátyolosan tekint rám és várja, hátha megnyílik a szám. Elnémultunk…

- Mióta van ez így Imre bátyám?

- Hét hete, fiam.

- Az még nem az örökkévalóság.

- Hát ezért kötötte hozzám az életét? Ezért, hogy szomorítsam? Ezért lett hét szép gyermekünk és ezért kelt fel a hét minden napján hitvesi csókkal, gőzölgő kávéval, arany mosolyával? Nemhogy hét hétig, egy napig sem, Palkó!

- Na, nem szabad így nekibúsulni, hét hét nem a világ, keresünk gyógymódot! (tölt)

- Ő az én szívem ága-boga hétszer hét esztendeje és búsítom Őt, világ csúfjára, magam szégyenére?

- Imre bátyám, hát miért nem beszél vele? Mi bántja? (tölt)

- Beszélnék én vele, ha tudnék. De olyan ez, mintha szájzáram lenne, vagy mifene. Nem megy Palkó, érted-e? A szívem verdes, mint kalitkába zárt rabmadár, nincs onnan szabadulása, nem tud kijönni a szó, pedig mondanám, ha tudnám… ha merném…

- Akkor talán nem is Teri néninek kellene az a bájital, sokkal inkább magának kéne orvosság, ami megnyitja a száját. Valami szíverősítő, hogy legyen bátorsága kinyitni azt a kalitkaajtót.

- Nem megy a beszéd erről, fiam.

- Jól van, hát meséljen másról. (tölt) Hogyan ismerkedtek meg?

- Ó, az vidám! Szüret volt öreganyáméknál és a munka végén, a mulatozásban a cseresznyefára reptettem öreganyám hét, nagy becsben tartott tyúkját. A buta, oktalan állatok, csak tűrték, hogy feldobáljam őket a fára, idétlenül verdestek a szárnyaikkal, de nem tudták, hogy azzal le is lehet ám jönni a fáról. Hát ott ültek féleszűen, pillogtak veszettül, a társaság meg dőlt a nevetéstől, ahogy reptettem a madarakat. Volt ott egy leány, egy pöttöm, copfos, kancsal lányka, az nevetett a leghangosabban, olyan ragadósan, amitől aztán mindenki a hasát fogta kétrét görnyedve. Öregapám kijött a pincéből a nagy vigalomra, paprikavörösen ordította, hogy szedjem le a fáról a jószágokat, öreganyám szeme fényeit. Vége lett a rajcsúrnak, de a leány felmászott velem a fára és kacagva szedtük le a tyúkokat. Éjfélig beszélgettünk az árokparton ülve, búzavirágból koszorút fontam neki, ő meg nevetett és csillogott a szeme. A társaság még maradt, de én búcsúztam, hazaindultam, hajnalban horgászni ígértem magam a tóra nagyapámmal, s bár a leányt kedvem ellenére hagytam ott, tartozásom volt nagyapám felé már csak a tyúkreptetés miatt is. Búcsúzáskor azt mondtam Terikének, hogy aludni sem nagyon fogok őmiatta, meg hát idejekorán csali után kell néznem, hogy legyen mivel a partra indulni hajnalban. Fütyörészve értem haza. Ha hét percet vagy hét órát aludtam is volna azon az éjjelen, az sem számított volna, olyan vidám voltam a leánytól. Még sötétben léptem ki a házunk ajtaján, így aztán nagy zajjal belerúgtam a küszöbön hagyott pléhvödörbe. A fene essen abba, aki ezt itt hagyta- gondoltam, de ahogy a pirkadati aligfényben a vödör aljára nézek, hát látom, mozgolódik ott valami. Jobban belenézek, hát látom, hogy sáros, földes giliszták és lótetvek tekergőznek egymáson.  A vödör fülén egy szál kék búzavirág.

A legnagyobb és legszebb halat, amit aznap fogtam, nem haza vittem, hanem egyenest Teri apjának.  Ott várt már a leány, csillagszeme, mosolya már az enyém. Mondd csak Palkó, hogy a viharba ne vettem volna feleségül, mikor értem, nekem túrta a földet hajnalok hajnalán?

- Igaza volt Imre bátyám, nagyon is igaza.

- Adj nekem olyan bort, amitől újra mosolyog az én kis feleségem. Olyat adj, amitől kacag, olyat amitől megbocsátja, hogy életemben először nem csak az Urat félem… hogy félek kissé, mert beteg vagyok ám Palkó, nagyon beteg. Csak hát nem akartam bántani ezzel, ne aggódjon értem, amikor a gyerekekkel is annyi baj és bonyodalom van. Olyat adj, ami az én számat is megnyitja.

- Olyat ittunk, Imre bátyám. Jó szívvel hallgattam, beszédessé tette, talán a szíve is könyebbé lett, talán a testét is meggyógyítja. De a lelkét bizonyosan.

- Mi ez, fiam?

- Ne kérdezze! Menjen le a tóra, fogja ki a Balaton legszebb halát és készítsen vacsorát belőle. Kockás terítőt tegyen az asztalra, gyújtson gyertyát és ültesse maga mellé Teri nénit. Igyák meg ezt az üveg bort, nekem is ajándékba adta hét hektár földem, hát én is ajándékba adom. De egyet kérek cserébe.

- Mit Palkó fiam?

- Jöjjön el utána és mesélje el, hogy volt. De ígérje meg, mert nem várok újabb hét esztendőt, hét hónapot vagy akárcsak hét napot, hogy újra lássam magát Imre bátyám!

Szakmáry Dalma

Első, szakszerűnek igazán nem nevezhető borleírásomhoz, egy régi, kedves ismerősöm vendégsorait hívom segítségül.

„Szelíd, sárga fényű lámpa,

legyint rá a félhomályra.”

Eddig abban a hitben voltam, hogy tudom a fenti két sor jelentését. Van egy öreg lámpám. Az ágyam mellett, egy kisasztalon áll. Sárga ernyő van rajta. Aranyfénnyel színezi a szobát, ha szürkületkor felkapcsolom. Oszlik a sötétség és tűzszínű melegség költözik a csöppnyi albérleti szobába. De vajon ennyit jelent ez a két sor?

Petőfi számtalan versében megénekelte a gondűző borocska jótékony hatását. Persze, ha pusztán kedélyjavítónak használnák e nemes nedűt, környezetünk hamar ránk süthetné az iszákos billogját. Kockáztatok: bevallom, októberi hidegben nem csak forró teával él az ember.  Van olyan, hogy hazaérve pusztán egy gondolat jár a fejben: megmelegedni. Na de hogy? Kint süvít az őszi szél–kivételesen a barátságtalan fajtából–bent a szobában is dermesztő állapotok, hetek óta várom, hogy ellenőrizzék a konvektort, de ugye hol van még a fűtési szezon, nem kell azt elkapkodni kisasszony… Kád nem lévén, a forró fürdő kizárva. Akkor most mi legyen? Takaró, meleg zokni, a laptopba gyorsan valami vidám filmet. De előtte még a mentő ötlet: igyunk valamit. Háhá! De mit? Nézzük, mit találunk. Figula Sárgamuskotály 2011. Na de ezt most nyissam ki? Egy: ökör iszik magában. Kettő: mégis, nem kéne valami jeles alkalomra tartogatni?

Fázom. Kívül belül. Cudar napom volt. Munkahelyen, a 2-es villamoson zötykölődve, a telefonbeszélgetéseimben, találkozásaimban valami őszi szomorúság és kedvetlenség. És ráadásnak itt van a vágyott ember, akinek egy mosolyától rózsabokorrá változom, majd a közöny és a szenvtelenség miatt egyszerű kis szobanövénnyé vedlek vissza. Ilyen hidegben az egyedüllétet is nehezebben viseli az ember. És ha ez nem lenne elég, kérlelhetetlenül menetelünk a tél felé, két hét és itt a félelmetes, barátságtalan, szürke november, ami nekem minden évben egyet jelent a puszta túlélésért vívott küzdelemmel.

Na jó, nem várok én semmire és senkire, egy életem egy halálom, megnyitom.

Behajtogatom magam az ágy végébe, pokrócba bugyolálva. Film elindít, bor a kézbe.

Persze, hogy nem véletlenül volt még otthon egy üveggel. 2010-ben még Muscat Lunel néven mutatkozott be és kezdtük el az ismerkedést. Azóta tart a vonzalom és ha szabad így mondanom, sokat mélyült és erősödött a kapcsolatunk.  Olyannyira, hogy a hétvégén egészen közel engedett magához: murci állapotában is megmutatkozott előttem. Hogy mit szeretek benne? Mindent. A színét, az ízét, az illatát. Utóbbival nem tudok betelni. Még a szép zöld ruháját, formás üvegalakját is szeretem. Két szóban összefoglalom egész lényét: otthonos és barátságos. Ez a bor legyint a félhomályra, oszlatja a sötétséget és arany a színe. Olyan, amitől pillanatok alatt megmelegszik a test és lélek. Eleganciája miatt csak halkan jegyzem meg: dőreség lenne pusztán gondűző borocskának nevezni, mint ahogy fentebb említettem. Komoly bor ez kérem, csak hát a szükség nagyúr. Én meg nagyon fázom.

Szakmáry Dalma

A poharam még félig tele, a bor íze és ereje már a véremben izzik. Az üvegszárat ujjaimmal forgatva az aranyló szőlőlébe bámulok. Jósgömbnek tűnik, onnan próbálom kilesni a titkot, de jövendő helyett a múlt kútjának mélye vár.

Messziről szól az ének, a szél hozza elém a zenét. Lent a völgyben, mekegve, nevetve énekelnek kecskebőrbe bújtatott férfiak. Vad lármává erősödik a mulatság, ahol fáklyavivő, arcukat maszkok mögé rejtett, asszonyruhába öltözött legények táncolják körbe az idősebbeket. Régi korok bakkhánsnői ők, fékeveszett orgiák és véres tombolások szelídült utódai.

Egy ligetben állok, tizenhat éves gyermekleány, ki csak a szolgálók konyhai meséjéből ismeri a duhaj isten hangos jókedvét és hírhedt mulatozásait. Dionüszosz képzeletemben korosodó és pocakos isten, kinek bozontos szakállán gyöngyözve folyik a piros bogyólé, kacag és asszonyai csupasz derekát öleli. Hahotája megrengeti a földeket, és leányok sokasága táncolja körbe élveteg testét, kezükben szőlőfürt és boroskancsó, sikongatva mulatnak mindannyian.

A ligetben titkon lesem a nagy Dionüsziára készülőket. Az esti előadás játszói dicsérik az istent, ki kedvesebb Apollónál, közelibb megannyi istentársánál, ki vidámságával, folyékony szenvedélyével bearanyozza férfiak és asszonyok, nemesek és szolgálók élni vágyó szívét. Tudom, estére ősz atyám is a teatronba siet, minden évben tiszteletadásra, majd reggelre hazaérve meséli az orkhesztrán látottakat, s bennem évről évre nő a néma irigység, a játékból kizárva, de égőn vágyódva a hallottak után. Ó, bárcsak egyszer ott ülhetnék a férfiak között, ó csak egyszer állhatnék Dionüszosz oltáránál, Neki énekelve!

Fák közötti rejtekem felleli egy játszó fiú, borral kínál és édes szavakat sugdos a fülembe. A vér lüktet az ereimben, virágillatot hoz a szél, a zene egyre messzebbről szól, s bőröm minden pontja érintésért kiált. Lehunyom a szemem, s ekkor a dévaj Dionüszosz nevemen szólít.

Újra a világra tekintek, s a liget hajnali derengéssel fogad. A játszók tovatűntek és a legényt, ki borral csábított, sehol se találom. Képzeletem istene áll előttem, mosolya enyém. Kezét szelíden felém nyújtja. Ereje teljében lévő férfi, pőre, aranyló teste olajtól fénylik, lágy arcán olimposzi fényesség, fekete szeme nevet, ajkain méz a szó, mikor hangját hallom:

„Légy hirdetője itt az ég alatt, mind erdeimben, mind a tavak partján, mind a hegyek ormán: bő áldását adta Néktek a nagy Dionüszosz! Tiétek a bor és a színház! Igyatok és játszatok! A Félelem bánatára, a Vidámság diadalára, az Élet dicsőségére! Légy papnőm, s kövess engem!”

A legény szorítja vállam, s felocsúdva, tőle csókért kőálarcot lopok fertály órára. Féliggyermek nő testemet bő tógába rejtem, arcomon rabszolgák torz vigyora feszül, leszaladok a fák sűrűjéből, s szerzett perceimre a játszók közé állok. Énekelve, táncolva és nevetve kiáltom a szélbe:

Hát igyatok és játszatok! Félelmeink bánatára, vidámságunk dicséretére, az élet örök diadalára!

(A második pohár 2012-es Zenit fogyasztása közben, őszi estén…)

Szakmáry Dalma

A minap felugrottam Édesapához. A csöngetésre kisöcsém – mára már harminc éves, borostás férfiember – nyitott ajtót, aki köszönést nem fogadva, rémült arccal közölte, hogy nincs áram a lakásban, a Papa nincs itthon és különben is, nem tud kávét főzni, ami nálunk ugye egyet jelent a kilátástalan, reménytelen jövővel és a feneketlen kétségbeeséssel.  Úgyhogy azzal a mozdulattal, ahogy kitárta előttem az ajtót, már lépett is ki a lépcsőházba intézkedés végett. Magam, hogy hozzátegyek a probléma megoldásához, lopva felpillantottam a biztosítékokra, de megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy öcsém, felelős férfiként már megvizsgálta az áramkimaradás lehetséges okait, s ezeket számba véve indult felderítő és egyben megoldást kereső útjára.

Na, jól nézünk ki. Van másfél órám, de a földszinti lakásban már az őszi délutánok félhomálya fogad. Olvasni így nincs kedvem, de se tévé, se internet, a várva várt kávé, elektromos tűzhely lévén, ugye, eleve kizárva. Végül némi vívódás után úgy döntök, hogy a nagyszobában rendezkedek be, amíg tovább nem indulok.

Édesapa szobája pedánsan rendbe tartott, tiszta és nappal kifejezetten világos szoba. Itt él, immáron két éve egyedül. A falnál Édesanya íróasztala, mellette egy sarokban kisszekrény, mind az Ő tárgyai, fényképei, emlékei helye. Kihúzom az egykori könyvtári katalógusszekrény, mára csinos, apám keze nyomán felújított kisbútor fiókjait, és a méltán nagy becsben tartott képeslapgyűjteményét kezdem bogarászni.  Kivételes gyűjtemény, s máig úgy sorakoznak az A6-os, fényes kartonlapocskák a fiókokban, ahogy Édesanya hagyta. Ez sem változott. Mint ahogy az sem, hogy ezeket a képeslapokat forgatva, Őt idézve, negyed óra elteltével úgy döntök, hogy a sírás helyett valami más elfoglaltság után nézek a fennmaradó egy órára, a már egyre sötétedő szobában.

Leülök Édesanya székébe – mellette apánk fotelja – onnan nézek végig a szobán. A rengeteg könyv, a kihúzható kerek asztal, a székek, a képek a falon, a komód, a rokka, az üveges tálaló és a nagy ruhás szekrény is mind tanúi, hogy ki élt és halt itt egykor. A szekrény tetején régi vázák, mázas kerámiák, habánok és korondi edények sorakoznak. A szobát jellemző rend és tisztaság ellenére pontosan tudom, hogy ezek csak egy évben egyszer kerülnek víz és porrongy közelébe. Apám nem tud felkapaszkodni a rossz lábával a magasba, másnak viszont nem engedi, hogy helyette takarítson. Így aztán minden évben, a karácsonyi nagytakarítás alkalmával valamelyikünk sutyiban leszedegeti az edényeket, egy gyors zuhany a kádban, törölgetés, megcsodáljuk, majd visszaszáműzzük őket a szekrény tetejére, ahonnan majd körülbelül háromszázhatvan nap után újra sutyiban leszedegetjük és megtisztogatjuk.

Odatolok egy széket a szekrényhez, felkapaszkodom és életemben először, hosszasabban megnézem a kerámiákat. Egy Miskakancsó. Egy nagy, kerek festett tálca közepében álldogál a Miskakancsó, körülötte hat darab kicsinyke, mázas borospohár. A készletet még dédapám kapta Karcag városától, díszpolgárrá avatása alkalmából. − Dédapám neves turkológus, emellett a hunok mindent tudó professzora volt. Akadémiai nagydoktor és Corvin-láncos magyar tudós, aki mindeme vitathatatlan szakmai érdemei mellett, ismeretlenül is azzal vívta ki nagyrabecsülésem és tiszteletem, hogy öregsége és elhivatott tudós léte ellenére, örökbe fogadta és szeretetben felnevelte két unokáját, apámat és nagynénémet. A család fogalmáról ő is igen sokat tudott.

A készlet tehát hét darabból áll. Középen a mosolygó arcú Miskakancsó és az őt körülálló, vagy még inkább őt körülölelő hat borospohár. Ahogy kézbe veszem sorra a kerámiákat, azon gondolkodom, hogyan is lehetséges, nem használtuk sosem? Értem én, hogy érték, emlék és vigyázni kellett rá, de mégis? Hiszen borkedvelő, borfogyasztó család voltunk mindig is. Hogy nem került az ünnepi asztalra az ünnepi alkalmak boroskancsója? Hiszen minden karácsony előtt valamelyikünk kézbe vette, mégsem használtuk sosem. A mulasztás okát keresem és hamar felfejtem a múltat. Amikor mind a heten, szüleim és mi öten, testvérek még együtt töltöttük a szentestéket, nemigen került még alkohol az asztalra. Legidősebb testvérem és öcsém között tizenegy év van. Mire öcsém előbb sör, majd borfogyasztó korba lépett, nővérem már a sógorommal és első gyermekükkel együtt, közös albérletükben koccintott karácsony ünnepén. Mire odakerülhetett volna a kancsó az asztalra, kit erre, kit arra vitt jó sora. Meg aztán, hogyan is nézett volna ki, hogy heten vagyunk, de csak hat ugyanolyan pohár került a kancsó köré? Így aztán Miskakancsó és a hozzá tartózó kisebbek a szekrény tetején maradtak. Dédapám emlékét őrizve, épen, de használatlanul.

A félhomályban eldöntöm, hogy idén, igen idén először karácsony másnapján, amikor összegyűlünk itt Édesapánál, bevetem a Miskakancsót és a poharakat. Sógornőimet, sógoromat, és borkóstolásba már idejekorán belenevelt unokaöcséimet és unokahúgaimat a második sorba terelem, és onnan nézhetik majd, ahogy apánk a bort tölti a kancsóból. Majd ott fogunk állni hatan az asztal körül, pohárral a kézben és áldott ünnepeket kívánunk egymásnak és, mint két éve minden ünnepen, Édesanyára is emeljük poharainkat.  Ott fogunk állni, elszorult szívvel és nézzük a hetedik edény, a Miskakancsó mosolyát. Nem tudom még, hogy abba a hetedik főedénybe, a szépséges, míves, mosolygós Miskakancsóba milyen bor fog kerülni, de az biztos, hogy mind a hatan ugyanazt fogjuk érezni tőle. Melegséget, azt hogy sűrűbb a vérünk, hogy életet ad, hogy ereje van és mindemellett végtelen szelídség árad belőle. Olyan bor lesz, amitől elhallgatunk egy kicsinység, aztán fátyolos szemmel egymásra mosolygunk, és apánk felé nyújtjuk újra a kiürült poharakat.

Még a szék tetején egyensúlyozok a meghitt alkonyati fényben, amikor hirtelen felüvölt a tévé, felcsipog apám rádiója én meg ijedtem majd’ leesek a magaslatról, kezemben az egyik pohárral. Gyorsan visszapakolok mindent a helyére és két pillanattal később az öcsém dugja be elégedetten vigyorgó fejét az ajtón, és azt kérdi:

„Na? Jöhet a kávé?”

Szakmáry Dalma

Szőlőhegyen

Sándor bácsi a tipróhelyen elköltött ebéd után rám villantotta mind a nyolc fogát, és teli mosollyal kérdezte:­­­- Aztán bilingérezni akar-e? Felálltam a kerti székről, odahajoltam az öreghez és a barnára cserzett, évtizedekkel szántott homlokát hosszasan megcsókoltam. Sós íz a számon, orromban cefreszag. – Megyek Sanyi bácsi, tessék itt megvárni, megnézem mennyi maradt fönt. – Ha talál akár egy fürtöt is eljön hozzám feleségnek? Összenevetünk, és bágyadtan indulok neki a domboldalnak. Gyerekszüret, mondták a hegyiek, délre megleszünk. Kettőkor már teli hassal, laposakat pislogva nézzük a vizet, tőlünk balra az apátság két fehér tornya fénylik. Ajándék nyár október elején. A kezemről nem mosom le a ragacsos szőlőlét, a körmöm is fekete, hadd lássák, a pesti gyerek is tud ám dolgozni, csak meg kell neki mutatni, hogyan is tegye.

Hálatelt szívvel gondolok nagyanyámra, aki városi létére átadta nekem a földi munkák elméleti tudását. Ugyan zavarba nem jövök a metszőollótól vagy a kapától, de a gyakorlati felkészültség hiánya óvatos szemlélődésre int minden alkalommal, amikor végre a földeken lehetek. Most egy szüretet nyertem távoli rokonokkal és sok idegennel az Öreghegyen, és tobzódom az érzésben, hogy kívül lehetek a hétköznapi életemen.

Öreganyám nem csak a bilingérezés feloldására tanított meg, hanem arra is, hogy leány r-es hónapban nem ül a földre. Mit sem törődve a régi intelemmel, a sorok között ereszkedve, fürkészve a tőkéket, keresve a fennmaradt fürtöket, rögökön botladozva, a szőlő végében végül leülök a fűbe. Azt teszem, amit minden jóravaló ember tenni szokott: nézem a vizet. Hosszan, csendesen.  A szüret, a bőséges ebéd, a pohár rizling és a nap melege elnehezít, végigheverek a földön, lábamat kinyújtom, kezemet a tarkóm alatt összekulcsolom és lehunyom a szemem.

Hogy is volt az istentiszteleten múlt vasárnap? Az igére ugyan nem emlékszem, de a lelkész arról beszélt, hogy az apjának, mint minden rendes embernek a falujában, földje volt, gyümölcsös kertje és egy kis szőlője. Ezt a kis szőlőt féltő gonddal és hozzáértéssel művelte, és ezt megkövetelte népes családjától is. A lelkész a szőlő- és gyümölcsművelésről beszélt, gondoltam, jönnek majd sorra a bibliai példázatok, legyenek azok ó- vagy újszövetségi történetek, sokat használt, de sosem eleget hallott részek a szentírásból. Nem emlékszem, hogy pontosan miről is volt szó, hogy hogyan is épült fel a megszokottan gondos szerkesztésű prédikáció, csak arra, hogy felfigyeltem, amikor egy új, számomra addig ismeretlen fogalom megismertetésére fordult a szó: alvórügy.

Sokféleképpen lehet istentiszteleten lenni. Van, aki elmegy ugyan, de fáradtsága, figyelmetlensége vagy pusztán érdektelensége okán, végül megéhezve, de felszabadultan távozik a hűvös falak közül. Aztán van, aki már órákkal előtte ünneplőbe öltözteti a lelkét és készül az Úrral való találkozásra. Van aki, véletlenül téved a templomba, ilyenkor esnek meg az emberrel legnagyobb meglepetések. Van, aki csendesen figyel, más háborog, csóválja a fejét és cicceg, a harmadik hangosan sír. Megint egy másik olyan viharokat próbál lecsendesíteni magában, amihez tudja, jól jön az égi segítség. Más egyetértően bólogat és van a legjobb, a kedvencem: az, aki érti és tudja a szót, de végig arra gondol, hogy milyen kár, hogy a feleségem, munkatársam, gyerekem, főnököm, testvérem vagy áruló szerelmesem nem hallja mindezt. Jól ismerem azt a fajtát, magam is e kaszt részese lehettem.

Mi az az alvórügy? Olyan hajtásrügy, amely a kialakulást követő vagy későbbi években nem hajt ki. Rendszerint csak akkor, ha a vesszőket, gallyakat, ágakat erősen visszavágjuk, vagy az egész tőkét, fát megritkítjuk. Olyan rügy, ami a nyugalmi időszak leteltével, tavasszal nem hajt ki, hanem egy vagy több éven át kibontakozás nélkül marad. Rendszerint akkor fejlődik hajtássá, ha a rendes rügyeket vagy az ezekből keletkező hajtásokat valami baj éri.

Fekszem a szőlő aljában és feltámad a szél. Nekem a szél a legjobb barátom. Mindig tudja, mikor kell érkeznie, tudja, mikor kell változást hoznia és tudja, bármikor is érkezik, mindig mosolyt csal az arcomra. Ha fúj a szél, akkor tudok igazán beszélgetni Istennel, akkor hallom igazán a hangját. Talán ezért is mosolygok minden alkalommal, ha megérkezik az én szelem. Örülök a találkozásnak.

A földön fekve, ahogy érzem a Balaton illatát és a nap erejét az arcomon, a földből áramló meleget, forgatom magamban: alvórügy. Istentiszteleten nekem van mindaz készítve, amit ott és akkor kapok és hallok. A szőlőművelés és a metszés elméleti részét tudom. Főleg a metszését, hogy hogyan kell és szükséges visszavágni, ritkítani, külső szemlélőnek talán kínzásnak is beillő csonkolást eszközölni a termővé válni akaró növényen.

A lelkész a szőlőtőről beszél, a Megváltóról és rólunk. Arról, hogy a jó gazda, hogyan vágja vissza a vesszőket, hogy azután miképpen pattannak meg az akár évekig nyugalomban lévő, vagy éppen elfojtott rügyek. Hogy ezek a kis titkos hajtások hogyan kezdenek el élni. Nagy merészség kell ám nekik, azoknak, akik rejtve, szépen, csendben megbújva, egyszer csak kidugják a fejüket a napfényre. Visszavonhatatlan jelenlét. Ehhez nem kis bátorság kell ám.

A pince felől jókedv hangjai gyűrűznek a víz felé, félúton nálam megpihennek kissé. Vissza a rügyekhez. Szóval, hogy is volt az a levél, amit nem is olyan régen kaptam? Ami arról szólt, hogy miért is nem lesznek egy pár férfi és nő. Szép és igaz levél volt, egy olyan, némiképp számon kérő félmondattal, ami azóta társamul szegődött: Benned láncon tartott a szenvedély. Megrázó és szomorú, amikor valaki meglát, megismer és tud rólad valami igazán lényegit, de mégsem lesztek egymáséi, holott nem lenne akadály.

Kókadozom a napon, követhetetlen, ahogy egyik gondolat szüli a másikat, valami hömpölygő áradat, kezd is zavarni ebben a meglelt nyugalomban. Csak nem kezdek bele az éjszakai pihenőimet rendre megzavaró kattogásba? Katt-katt, kattognak a kerekek, nem tudom kikapcsolni az agyam. De most itt fekszem a fűben, alattam a föld, felettem az ég, vízillatot hoz a szél. Beszélgessünk hát tovább. Kedvemre van, hogy játékosan ugrálhatok az alvórügy körül.

Hányszor és hányféleképpen hallottam már azt a kérdést: tudod, hogy mit akarsz csinálni? Hol a hivatásomra vonatkozott, hol párkapcsolatra, hol életem értelmére, hol a hitemre. Néha szánakozó hangsúllyal, néha szerényen érdeklődve, s bizony sokszor kritikaként. Felnőtt ember, hát csak tudja már, hogy mit akar az életével.

A földön fekve, szőlőízzel a számban és borral a véremben az igehirdetésen jár az eszem. Az alvórügyön. Azon a tőkén, amit annyi baj ér, bántás, gyötrelem, metszés, hogy aztán elfárad. És milyen már, hogy még egy ilyen testen is akad olyan részecske, ami újbóli életre kívánkozik? Alvórügy. Bajt és kárt átélő, fagyot és bogárrágást elszenvedő testen, türelemre ítélt, de életre szánt kis hajtás.

Nem tudom, hogy elaludtam-e, vagy csak lehunyt szemmel, álomhatáron próbálok számot vetni, fürtöket szedni, tengerit aratni, gyümölcsöt teremni, de végre választ lelek arra, hogy mit akarok. Keresetlenül egyszerű a válasz, mondhatni végtelenül primitív, mert semmi konkrétum nincs benne. De a szőlőskert végében, Isten tenyerén, a hitemül adott vidék határában egy igény marad mind közül. Ha majd kitelik az időm, egyet, csak egyet akarok, hogy ne ezt kelljen mondanom: Szerettem volna Uram, de a lélek bátorsága hiányt szenvedett.

Felkelek a földről és a sorok között felkapaszkodom a pincéhez. Egyetlen fürt szőlőt találok, azt is megeszem, mire visszaérek a pince elé. Sándor bácsi csendesen szunyókál, hátát a pincefalnak vetve, zsíros kalapja a szemébe húzva. Megfogom a vállát, csillagszemével rám mosolyog. -Ó, hát üres kézzel jött? Nem lesz esketés?     – Dehogynem. Egy fürtöt találtam, igaz, felfelé jövet megettem azt is. Nem bánja, Sándor bácsi? – Ugyan, lelkem, a fő, hogy jövőre is így legyen. Ugye, rendes kis szőlőskert ez? A termés is szép volt, borunk is jó lesz. Nem mondom, volt is munka vele bőven. A gyerekek nyígtak is eleget, hogy már megint kint kell lenni a papával. Aztán jövőre is jön, ugye? Jöjjön, ha kedve tartja, akkor abból a szőlőből kapja a borocskát, amit most szedett. Nem rossz dolog ám kint lenni a szőlőben, ugye kislány?

-Nem, nem rossz- felelem, és közben leülök mellé a padra, és erősen megszorítom a kezét.

Szakmáry Dalma

A borászat nálunk családi hagyomány, már a szüleim és a nagyszüleim is borral foglalkoztak, előttem sem merült fel gyermekként más út a jövő felé. Nagyon szeretem ezt a munkát, amelyben a természet közelsége, annak hatalma, ereje és szépsége nap mint nap alázatra tanítja az embert. Ez szerintem nagyon fontos a mai lelki beteg, ideges világban.

Életre szóló inspirációt jelentett a számomra, hogy apám után nekem jutott a feladat, hogy a rendszerváltozás után a régi családi hagyományokat újjáélesszem, s a családi gazdaságot visszaállítsam régi, háború előtti rangjába. A legfelemelőbb mindebben számomra az volt, hogy munkánk sikerét a nagymamám is megérhette, aki tanúja lehetett az egyszer már elveszett, s ma újra virágzó borászat újjáéledésének.

ifj. Figula Mihály tulajdonos, borász

A versenyképesség fenntartása a legfontosabb szempont. Igen, de a kérdés az, hogy mivel akarunk versenyképesek lenni. A bor szó egészen mást jelent a világ különböző  pontjain a termelők és a fogyasztók számára is. Vannak sikeres bortermelő országok, ahol a bortörvény szinte teljes szabadságot biztosít a borgyártáshoz, azaz a standardizáláshoz. Kis túlzással úgy is fogalmazhatnánk, hogy elég, ha a végtermék természetes bort is tartalmaz. Megengedett az aromaanyagok használata, savat és alkoholt növelnek vagy csökkentenek direkt módon, sőt, még vizet is kevernek a „borhoz”. Mára az emberek nagy részét sikerült megfertőzni a standarddal. Az egyformán rossz napjainkban egyet jelent a minőséggel. A kérdés nem úgy merül fel, hogy hogyan lehet valami egyedibb vagy különlegesebb –  a rendezőelv a standard és a költséghatékony. Ha Európa ilyen szőlészetet és borászatot szeretne, felégeti a több mint 2000 éves múltját és iparággá alacsonyítja azt a csodálatos mesterséget és életformát, melyet generációk örökítettek egymásnak évszázadokon keresztül.

Talán az előző sorokból kiderült, hogy a világszínvonal megítélése napjainkban igen vegyes, hiszen azok a termőhelyek, ahol az elmúlt évtizedekben gazdasági szempontból is komoly eredmények születtek, nem szolgálhatnak mintaként. Így a következő néhány sor inkább egy olyan jövőképet tükröz, amely meseszerűnek tűnik ebben a globalista világban.

Hagyományainkat megőrizve vissza kell nyúlnunk szőlészeti és borászati gyökereinkhez. Meg kell tanulnunk a borvidéket, a mikroklímát, dűlőinket, a széljárást, a fajtákat és a talajokat, egyszóval a termőhelyet. Segítségünkre lehet az a generáció, akik még az elmúlt rendszer előtti időszak szőlőkultúráját ismerték. Egy-egy félmondattal tíz-húsz év kísérletezést spórolhatunk. Anyai nagymamám olyan részletekre emlékszik például, hogy melyik dűlőben milyen volt a sorok iránya, milyen fajtákkal dolgoztak milyen művelésmódban, és hogy a dűlő bal alsó részén mindig sárgább volt a szőlő levele, így ott a talaj meszesebb.

Természetesen innovációra is szükség van, de csak olyan szinten, ami támogatja és tovább emeli a minőséget és borvidékeink sokszínűségét. Gondolok itt például arra, hogy egy spontán erjesztett olaszrizlingnek is jobb lesz a minősége, ha az erjedés hőmérsékletét képesek vagyunk szabályozni.

A végső minőséget ugyanakkor egyértelműen a szőlő határozza meg. Dűlőnként kell megtalálnunk a termő egyensúlyt. Bizonyos területeken és talajokon egy kilogramm a tökéletes terhelés, de természetesen egy mélyebb, gazdagabb területen akár két-három kiló szőlőt is szüretelhetünk anélkül, hogy kirabolnánk a természetet. A tőkesűrűség meghatározó lehet ebből a szempontból. A legértékesebb területeken maximalizálhatjuk a tőkeszámot, ez akár 6-8000 tőke is lehet hektáronként (hajdanán 10.000 volt) így a hozam 40-70 mázsa, amely 24-42 hektoliter bort jelent. Síkvidéken a gépi művelés miatt 4-5000 tőke lehet optimális, amely két és fél kilogrammal számolva 100-120 mázsás hozamot jelent. Itt költséghatékony módon lehet nagyon jó minőséget termelni egy olcsóbb, hétköznapibb kategóriában, amelyhez csodálatos szőlőfajtáink vannak, mint például a Zenit, az Irsai Olivér, a Cserszegi Fűszeres, a Leányka és az Ezerjó. A jövőnket egyértelműen a magyar fajták fogják meghatározni, ugyanakkor, mivel a talaj hazánkban felülírja a gyümölcs karakterét, a világfajták is teljesen új értelmezést nyernek.

Az ágazat szerkezeti felépítését tekintve elsősorban kis- és középbirtokokra van szükség, melyek képesek komplex turisztikai attrakciót biztosítani a vendégek számára. A helyi gasztronómia sokszínűségét kihasználva tájegységenként, illetve borvidékenként egészen különleges gasztronómiai élményt lennénk képesek nyújtani a hazai és a külföldi turistáknak egyaránt, így Magyarország gasztrokulturális központtá válhatna a térségben. Ehhez minden adottság és erőforrás rendelkezésünkre áll, nem beszélve arról, hogy mindezt egy olyan csodálatos természeti környezetben hozhatjuk létre, amely az egész világon páratlan. Ezek a beruházások rengeteg munkát biztosítanának a fiataloknak, így a vidék elnéptelenedése is megállítható lenne. Természetesen néhány pozitív példától eltekintve ma ez még csak vízió, de meggyőződésem szerint hosszú, kitartó munkával a siker garantált.

Talán még az előző feladatnál is fontosabb azonban a szőlőtermelés gazdaságossá tétele. Alternatívákat kell találnunk a szőlőtermelés, mint önálló gazdasági tevékenység működtetésére. Magyarország termőterületének meghatározó részét tisztességes szőlőművelő családok tartják rendben. A mai felvásárlási rendszerben a termelő teljesen kiszolgáltatott, az  szőlőárakat az olasz borimport alakítja, így egyre gyakrabban megkérdőjelezhető a szőlőművelés rentabilitása.

Tovább rontja a helyzetet a kivágások uniós támogatása. A megoldást a termelőszövetkezet jelentheti. A sötét politikai múlt miatt az emberekben már maga a kifejezés is viszolygást kelt – érthető módon -, de a szétaprózódott birtokszerkezet miatt a racionális megoldás lehet aktuális problémáinkra. Svájci és osztrák minták alapján ez a gazdálkodási forma adaptálható és a mi körülményeinkhez igazítható. Ebben a rendszerben több száz termelő által megtermelt jó minőségű szőlőből lehet versenyképes borokat készíteni. A borászati üzem jó felszereltséggel, komoly szakemberek vezetésével működik. A piacra jutás sokkal egyszerűbb, mivel nagyobb mennyiségben készíthető jó minőség.

Ez a termelőnek magasabb felvásárlási árat jelent illetve kiszámítható, tervezhető jövőt. Így a termőterület további csökkenése elkerülhető és az ágazat növekedési pályára léphet. Komoly uniós támogatások kizárólag ilyen és hasonló (TSZ, TCS) gazdasági formáknál várható.

Borkészítési koncepció

Számomra a borkészítés egyértelműen a szőlőtermeléssel kezdődik. Tökéletes alapanyag termelésére törekszünk, és mindent ennek rendelünk alá. Fontos feladat megtalálni, hogy melyik fajtánk melyik dűlőben érzi a legjobban magát, illetve milyen karakterű bort képes ott teremni. Ha úgy érezzük, hogy ezekre a kérdésekre részben választ kaptunk, folyamatos kísérletezés kezdődik a megfelelő borászati eljárás kiválasztásához. Jelenlegi tudásunk alapján teljes érettségű szőlőkkel dolgozunk és a fehér fajtákat hosszan áztatjuk héjon (24-36 óra), bizonyos esetekben az erjedést hagyjuk héjon spontán módon elindulni és 40-60 gramm cukorfogyást követően az erjedésben lévő cefrét préseljük, majd a további erjedést hűtött körülmények között vezetjük le. Az erjedést követően 8-10 hónapos fahordós érlelés következik, majd a nyár végén a palackozás.

Ezeknek a tételeknek tapasztalataink szerint 1-2 éves palackos érlelésre minimum szüksége van. A borminőség szempontjából talán a legfontosabb feladat a szüret időpontjának megválasztása. Korábban próbáltam analitikai eredményekre támaszkodva (cukor, PH, sav) megtalálni a helyes megfejtést. Az elmúlt néhány évben már csak kizárólag savat mérünk, de ennél sokkal fontosabb, hogy minden gyümölcsöt 2 naponta kóstol a család és így próbáljuk megtalálni a tökéletes időpontot. Az érettséget analitikai paraméterekkel nem lehet leírni. Az optimális periódus mindössze 2-3 nap, amely alapvetően meghatározza a minőséget.

Szakmai munkámat a Figula Pincészetnél kezdtem 1993-ban és remélem itt is fogom befejezni illetve átadni a kisfiamnak. Tanulmányaimat a Budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen végeztem, ahol előbb élelmiszeripari mérnök, majd szőlész-borász szakmérnök diplomát szereztem.

Ifj. Figula Mihály borász, tulajdonos