Balhét akar a füredi Figula Pincészet társtulajdonosa

VIG GYÖRGY

 

A Figula testvérek számára például fontos a család. Büszkék arra, hogy apai ágon egy nyírségi famíliából származnak, tanár felmenőkkel. János szerint édesapjuk, Figula Mihály érettségi után úgy választott egyetemet, hogy megnézte, melyik zöldebb. Megállapította, hogy a budapesti Kertészeti Egyetem körül a legszebb a liget, ezért oda jelentkezett. 

Az egyetemen ismerte meg jövendőbelijét, a Figula-fiúk leendő édesanyját, aki tősgyökeres balatonfüredi családból származik. Több generáció óta a mezőgazdaságból élnek, és gazdaságuk koronaékszere mindig is a szőlő és a bor volt. A háború előtt jómódú famíliának számítottak, aztán jött a szocializmus, és egy szűk parcella kivételével minden a dolgozó nép tulajdona lett, miután tőlük elvették.

Az ifjú házasok számára mindig Füred volt az igazi otthon, és a család után a szőlő a legnagyobb szerelem. János és Mihály is úgy gondolja, hogy szüleik szorgalmas munkája és reális jövőképe jelölte ki számukra is az utat.

Se csendes, se hangos társ

„Itt nem volt semmi extra tőke, nem volt társ, se csendes, se hangos. Csak a kettejük világos helyzetfelismerése, és a maximális elkötelezettségük a minőség mellett” – állapítja meg Mihály. Aztán elmeséli, miként vált lehetővé, hogy ma már harminc hektár füredi és Füred környéki szőlőterületen gazdálkodhatnak:

„Nem volt semmi kitérő. Egyszerűen azt mondták, hogy magas minőségű termőhelyi bort kell készíteni, ez mindennek a váza, és ezen az úton megyünk tovább mi is Jancsival. Apu sajnos 2008-ban meghalt, de édesanyánk ma is erős hátországunk szakmai és családi ügyekben is.”

„Itt a hegyen megmaradt egy pici szőlő, a többit lassan hozzávásároltuk – folytatja János. – Fokozatosan építkeztünk, később megvettük a református egyház pincéjét is. Mindent rendbe raktunk, ami hozzánk tartozik, amiért felelősséget érzünk. Megvásároltunk egy sor nem védett régi épületet, hogy ne bontsák el őket. Termőterületeket rekultiváltunk Füred határában, Szőlősön, Pécselyen, régi családi területeket, amelyekről tudtuk, hogy ott jó szőlő terem.

János azt is elmeséli, miért fontos számukra ma is szüleik, nagyszüleik tudása:

Ma nagy divat gyorsan felfutó, kutatásorientált cégekről beszélni. Ez a borászatban nem igazán működik. A bor ötezer éve is pont úgy erjedt, ahogy ma, tehát a tradícióra kell hagyatkozni. Itt nincs mit felfedezni, dolgozni kell, hihetetlenül precízen, és a tapasztalat a legnagyobb érték.

Ők maguk is kicsi koruktól jártak ki a szőlőbe. Akkoriban még viszonylag kevés területük volt, amit a család maga művelt.

Az első szüreteken a '90-es évek elején még az apa, az anya és a gyerekek szedték a fürtöket. János, aki az ELTE-n végzett magyar–esztétika szakon, aztán ütőhangszerekből diplomázott a grazi zeneakadémián, azt is elismerte, hogy kamaszként voltak ennek számukra terhes részei is. A barátaik például nyaranta a strandra mentek, ők meg a szőlőbe, ami kamasz fejjel nyilván nem tökéletes állapot.

Egészséges vírus

„Azt szoktam mondani, hogy az egész olyan, mint egy pozitív értelemben vett vírus, ha akarod, ha nem, elkapod. Egy ilyen családban nincs menekvés a szőlő meg a bor szeretete elől. Lehet, hogy egy darabig tagadja az ember zsigerből, azt gondolja, hogy azt, amit apja meg anyja csinál, ő biztosan nem, de aztán ez megfordul” − állapítja meg János.

Pedig nem könnyű pálya ma sem a rengeteg emberi kézi munkát igénylő szőlőművelés. Ezt Mihály fogalmazza meg igen plasztikusan:

Az a világ elmúlt, amikor az ember bement a kocsmába, füttyentett egyet, és másnap húsz ember jött szüretelni. Ennek vége, nem találsz alkalmi munkavállalót a Balatonnál.

Cégükben tizennégy állandó alkalmazott dolgozik, ebbe ők hárman is beleszámítanak az édesanyjukkal. Olyan embereket próbálnak maguk köré gyűjteni, akik nem egyszerű munkahelynek tekintik a céget, hanem komoly alkotómunka helyszínének, amely munkában maguk is részt vehetnek.

János szerint erősen motiválják munkatársaikat a cég hazai és nemzetközi sikerei. Folyamatosan meg is beszélik, hova kerülnek a borok, amit készítenek. Közös a céljuk, hogy kiemelkedő minőséget teremtsenek, és, mint mondja, a borban a minőségnek nincs határa.

Szomorú gyüttmentek és vidám ital

Amikor megkérdezem, hogy ha ilyen jó ma magyar borásznak lenni, akkor miért olvasni, hallani történeteket komoly szakemberekről, akik elhagyják az országot, mert itthon nem tudnak boldogulni, Jánosban felébred az irodalmár és a következőket válaszolja:

Ez olyan, mint amikor Weöres Sándort és Károlyi Amyt megkérdezték, mi a titka, hogy már negyven éve házasok. Azt felelték: talán az, hogy komolyan vettük.

Szerinte bármit fel lehet adni, de arról, aki elkezd valamit, és tíz év után abbahagyja, feléjük azt szokták mondani, hogy gyüttment, tehát jött és ment. „A mi családunk legalább háromszáz éve itt él. Számunkra nem opció, hogy abbahagyjuk, ahogy nem opció a válás sem.”

Mihály azzal egészíti ki testvére gondolatait, hogy egyszerűen hinni kell abban, amit az ember csinál. Természetesen nekik is vannak nehézségeik, de a cégük soha nem állt a megszűnés szélén.

Mindig a legjobb minőségre törekszünk, ahogy a dédapánk is tette. Ezt komolyan kell venni és csinálni” – mondja, majd az ígért balhé kedvéért hozzáteszi, hogy nem érti, kinek áll érdekében időről időre megkérdőjelezni a szakmai értékeket.

Mihály, visszatérve kedvenc témájához, elmondja ars poeticáját:

„Az a fajta életigenlés, ami a borhoz, a borkultúrához, az ételhez kell, a minőségi életvitel egyik alapköve. Ezért mondjuk Jancsival, hogy minden jó. A mi cégünk jól működik, a mi kollégáink boldogok.

Azt én innen Balatonfüredről nem tudom megfejteni, hogy kinek milyen érdekében áll, hogy a borágazatról rossz dolgokat kommunikáljon. A bor nem arra való, hogy lehangoljuk egymást, hogy rosszkedvünk legyen. Ez vidám ital.”

Itt kérdezem meg, hogyan osztja fel a munkát ez a vidám társaság. Elmondják, hogy Feil József – akivel Mihály gólya korában barátkozott össze – felel a harminchektáros szőlőterület műveléséért. A végső minőség 90 százalékban szőlészeti kérdés. Mihály és Szakács Antal területe minden borászati munka a lepalackozásig, János pedig a késztermékek útját intézi leginkább, hozzá tartozik mindenféle kereskedelem és vendéglátás.

A szervezet élén továbbra is ott van édesanyjuk, aki egy olasz mamma vérmérsékletével irányítja a csapatot. A nagyobb volumenű döntéseket pedig közösen hozzák meg.

János szerint több előnye, mint hátránya van annak, hogy együtt dolgozik a család. Náluk sem ritkák a nagy viták, de mégis örül, hogy a bátyja a munkatársa is. Ha másért nem, azért, mert így naponta legalább nyolcszor-tízszer beszélnek, akár telefonon, amit kevés testvérpár mondhat el magáról.

A bor gyógyító lelke

Mihály bólogat, mert szerinte a jó bor nem csak a családokat, a társadalmat is összekovácsolja.

„Ahol jó a bor, meg ahol működik a borkultúra, ott vadidegen emberek is leülnek egymással beszélgetni a világ dolgairól. Sorolhatnánk a portugált, a délolaszt, a spanyolt, a délfranciát, a rajnai németet, ahova elmész, és azt érzed, hogy jé, hát így is lehet? Hát hogyne lehetne. Csak ehhez kell a bor különleges hatása, ami nem az alkohol, hanem a lelkület, amit önmagában hordoz.”

Meggyőződése, hogy a társadalom minden szintjén meg kell tisztelnünk egymást a vendéglátással is. Szerinte senki sem adhat ki rossz kávét, rossz pohár bort és rossz rántott húst sem. Szigorúbban fogalmazva:

Ehhez neked nincsen jogod, kutya kötelességed elkápráztatni a hozzád betérő vendéget a saját lehetőségeidhez képest.

Úgy látja, hogy ehhez büszkeség kell, büszkébbnek kellene lennünk arra, akik vagyunk. Meggyőződése, hogy minden adottságunk megvan ahhoz, hogy ez az ország borászatilag, gasztronómiailag, szépségét tekintve turisztikai paradicsom legyen. Szerinte ezt könnyű lenne megcsinálni, mert mindenünk megvan hozzá.

„Ha mégsem tudnánk ezt elérni, akkor joggal mondhatnánk a gyerekeink, hogy nem voltunk rá képesek” – teszi hozzá.

János felvázolja a cég szakmai koncepcióját. Azt mondja, egyszerű, mint egy bot, mivel alapvetően háromféle bort termelnek:

1. Hegybort, ami annyit jelent, hogy több dűlő termése kerül a palackba,
2. Dűlős bort, amihez egyetlenegy dűlő termését használják, ahol karakteres, egyedi a termőhely íze, ami megjelenik az onnan származó borban is.
3. Az egésznek a koronaékszere a parcellaszint, ahol a dűlőn belül találnak egy még kisebb egységet. Ez lehet egy 5 hektáros területen belül mindössze 0,7 hektár is.

Szőlészetileg megkeresik, borászatilag elkészítik a különös értékeket, és ha találnak valami extrát, azt megmutatják a világnak. A világban pedig keresik a különleges, egyedi dolgokat.

A világ szereti a kicsit, ha jó

„A magyar bor pedig egyedi és különleges – magyarázza János. – Tehát a mi koncepciónk kiterjeszthető az egész hazai bortermelésre. Így nem kell standardokhoz ragaszkodnod, nem kell különböző irgalmatlan nagy áruházláncokat ellátnod, mert mindenki tudomásul veszi, hogy ebből ennyi van. Ami, ha elég jó, be tud kerülni a világ legjobb éttermeibe is.”

Saját példájuk is ezt igazolja. Nemzetközi szinten sokat lendített rajtuk a budapesti top gasztronómia, ahol a vendégek 80 százaléka külföldi. Ők viszik el a magyar bor hírét a világba, ennek is köszönhető, hogy sikerült eljutniuk boraikkal többek között Franciaországba, a skandináv piacra, sőt még Olaszországba is.

A menő magyar helyeken természetesen nem lehet baráti alapon felkerülni az itallapra, ott a minőség az egyetlen ajánlólevél.

Egy Stand, Borkonyha vagy Bábel nem engedheti meg magának, hogy érdektelen borokat tartsanak – sorolja János. – A nagy bor Budapesten és Tokióban is erős pillanatot szül annak, aki megkóstolja. Ami ennél kevesebbet tud, azzal ilyen helyeken nem lehet sikert elérni.

A borászat csúcsbora egy 2016-os Köves, amely Londonban a Decanter World Wine Awards versenyen 97 pontot kapott az elérhető 100-ból. A Köves parcella kincse mindig olaszrizling alapú házasítás, ma már jellemzően furminttal. Mindkettő a Füred környéki borvidék hagyományos fajtája. A furmintot már ők telepítették vissza, ami jó pár évtizedre kikopott a környékről. Elég kényes fajta, nehéz vele szőlészetileg dolgozni.

Ami a vörösborokat illeti, merlot-val és kékfrankossal kísérleteznek. Mihály nagy lehetőséget lát az utóbbiban, ami szerinte kiválóan megmutatja a termői sajátosságokat.

Mihály ugyanolyan büszke az alacsonyabb árkategóriában megvásárolható Zenit & More fantázianevű borukra, mint a legdrágább parcellatermékükre.

Mindannyiunk pohár bora

Bár a testvére az irodalmár, erről a témáról Mihály is költői hevülettel beszél:

„Ugyanazzal az igényességgel készül, mint a Köves, tehát egyazon tisztességgel, tisztasággal, megszállottsággal. De ez egy könnyű, üde, gyümölcsös portéka, amire nem kell rákészülni, ráhangolódni. Ez egy pohár finom bor. Mindannyiunk pohár bora. És ilyennek minden borászatnál kell lenni szerintem.”

Amikor megkérdezem Mihálytól, aki tavaly elnyerte a Magyar Bor Akadémiától az év borásza címet, hogy szerinte milyennek kell lennie a jó bornak, szót sem ejt savgerincről, déligyümölcsös lecsengésről és c-moll hátsó ízekről, hanem egyszerűen azt mondja: legyen finom.

A bornak nem testesnek, sűrűnek, szénsavasnak vagy könnyűnek kell lenni. A bor legyen finom. Mert ha az, akkor kérek belőle még egy pohárral

– fogalmaz. 

A vendéglátás jegyében és a jó bort népszerűsítendő működtetik ők is a Borteraszt, ahol évente 5-7 ezer vendég fordul meg, és több mint 300 borkóstolót tartanak. Ebből tehát szinte minden napra jut egy.

Mihály, az óriási lokálpatrióta, aki Füredet elhagyva már Csopakon honvágyat érez, önzetlenül hangsúlyozza, hogy az ország minden részén vannak olyan kollégáik, akik nagyjából ugyanebben a szellemiségben gondolkodnak szőlőről, borról, vendéglátásról, mint ők.

„Ebben az országban csak az nem érzi jól magát, aki nem akarja. És ebben az országban csak az nem termel jó bort, aki nem akar jó bort termelni, mert itt minden megvan hozzá” – mondja zárszóul, mert ragaszkodik a beszélgetés elején beígért botrányos kijelentésekhez.

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Best of Balaton közreműködésével jött létre.

(Borítókép: Figula Mihály és Figula János 2023. október 31-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index )