Bojcsik Miklós írása

Az alábbi néhány sor egy tizenhárom évvel megkésett köszönőlevél. A köszönet annak szól, aki elültette bennem a borok iránti kíváncsiság magjait.

Egy olajosan lassan hömpölygő, szakmai fejtágítással megtöltött nap utáni lazításnak indult az este az északi parton. Komótosan kapaszkodott fel a Csárda utcán a ritmikusan nyikorgó kasztnijú mikrobusz, egészen a pincészetnél őrt álló robusztus, jelentőségteljes fáig. Az egytucat főből álló társaság tagjai lelkesen nyújtották ki elgémberedett végtagjaikat és csodálták a balatoni panorámát, majd határozott léptekkel megindultak a szürkületben fehérlő kivilágított épület felé.

A küszöbön túl a gyertyák és lámpák fényében a részletekre odafigyelő, de feszélytelen, emberközeli vendéglátásra utaló jelek körvonalazódtak. Faragott, patinás fa asztalok és székek, egyszerűen, de pedánsan terített asztalok, csillogó borospoharak és palackok sokasága. Aztán halk léptekkel, a gondolataiba mélyedve a már helyeiket elfoglalt társaságunkhoz közeledett az est házigazdája. “Jó estét!” hangzott el az egyetlen kiszámítható, hétköznapi mondat szájából az est hátralévő részében. Az azt követő színes, sokrétű gondolatok és anekdoták a bor, a szőlő, a család kiemelt szerepe, a kultúra és a humor tengerének kiszámíthatatlan, izgalmas hullámai közt eveztek. Tanösvények titkai, a bor és a művészetek összefonódása, a szőlő és a pince komplex harmóniájának fontossága, a föld szeretete, hozamkorlátozás, talaj és sok egyéb, néhány huncut viccel csomagba kötve. Az öreg szőlőtőkékkel vetekedő, mélyen gyökerező tapasztalaton túl ragályos, őszinte lelkesedést és reményt sugárzott, nemcsak a választott szakmája, de az élet iránt is.

A poharak és a pogácsás kosarak lassan kiürültek, a szürkületből koromsötét lett és eljött az idő hogy elbúcsúzzunk. A távozást megelőző rövid beszélgetésünk során szóba került egy kis mennyiségben készült tétel, melyből - már én sem tudom hogy - kikönyörögtem egy palackkal, amire címke hiányában fekete filctollal mindössze annyi volt kanyarítva: “Sémillon, 2006”, majd elbúcsúztunk.

Mindössze néhány hónap telt el és lelombozó hírt közölt egy borkedvelő ismerősöm.

Szomorúsággal töltött el, aztán rájöttem...az égieknek is jár a szép bor, a fanyar humor és a szórakoztató anekdoták.

Rövid időn belül bizonyosságot nyert, hogy a pincészet jó kezekben van. Minden jel arra mutat, hogy a Figula testvérek és mindenki aki részt vesz a pince életében mernek nagyot - de családi léptékűt és átláthatót - álmodni és tudatosan felépített lépésekkel a pincészet fejlesztésén túl a magyar bor nemzetközi hírnevét is képesek öregbíteni. És ez büszkeséggel tölt el borkedvelőként.

Hosszú évek teltek el amíg megértettem, a borok szeretete többet ad a puszta élvezetnél és bódulásnál. A bor tanít és emlékeztet.

A borkészítés hosszadalmas folyamatán keresztül arra, hogy a türelem, a kitartás, a magunkba és bizalmasainkba vetett hit gyümölcsöző, bármennyire is rögös néha az út.

A szőlőtermesztés és borkészítés képlékeny szabályain keresztül arra, hogy a világ nem fekete-fehér abszolútumokból áll, hanem azok árnyalataiból és az egyéni értelmezések

tiszteletben tartásáról. Alázatra, mert gyakran emlékeztet: amikor azt gondoljuk már sokat tapasztaltunk rá kell jönnünk, nem tudunk még szinte semmit.

Tanít és emlékeztet...

Türelemre.

Igényességre.

Az élet kiérdemelt élvezésére.

A lelassításra és jelenlétre.

Érzékszerveink finomhangolására.

Merészségre és kíváncsiságra.

A hagyományok tiszteletére és nemritkán a szabályok áthágására.

A játék fontosságára.

A természettel ápolt kapcsolatunkra való odafigyelésre.

A kétkezi munka értékére és tiszteletére.

...ki tudja még mire, de kíváncsian várom a tanleckéket.

És habár a korábban említett palackban lévő alkotás mára sejthetően túl van az élvezeti értékének csúcsán, ennél sokkal fontosabb emlékeztető az számomra.